A fűszerek már az emberiség hajnalán az ételek lelkét adták.
A gyűjtögető ősember is fűzerezett nem ritkán azzal a gumóval, levéllel, vagy virággal, mellyel gyógyított is.
Hamar rájöttek, hogy egyes növények nem csak kellemes aromájúak, hanem kisebb nagyobb betegségek gyógyítására is alkalmasak.

A fűszerek már az újkőkorszakban is használatosak voltak: cölöpházakban fűszerköményre akadtak.
Az ókori egyiptomiak már 4-5000 éve használtak hagymát, fokhagymát, borókabogyót és fűszerköményt, nem csupán ételek hozzávalójaként, de gyógyszerként és szépségápolásra is.

Ezek a fűszerek Mezopotámiából származó feljegyzésekben is megjelennek.
Kínában a csillagánizs, a sáfrány és a gyömbér már 3-4000 éve használatosak voltak.

 

2500 évvel ezelőtt az ókori görög és római filozófusok és orvosok már sokat ismertek a ma is használatos zöldfűszerek és fűszerek közül, melyeket akkoriban elsősorban gyógynövényekként használtak.

Perzsiai és indiai hadjáratairól Nagy Sándor borssal és fahéjjal tért haza.
A görögök a jólét jelképeként tekintettek az importált fűszerekre.
Mintegy 2000 évvel ezelőtt a rómaiak felhasználták a görögök által a fűszerekről felhalmozott tudást, és maguk is gazdagítani kezdték azt.
Julius Caesar arra is felhasználta hadjáratait, hogy megtörje az arabok kereskedelmi monopóliumát, akik rendkívül drágán árulták a fűszereket.  

 

Az Ókortól kezdve a fényűző lakomák nélkülözhetetlen kellékei voltak a főleg távol-keleti fűszerek, melyek az európaiak számára valódi státusz szimbólumoknak számítottak, mivel a leggyakrabban Indiából érkező fűszerek a hosszú és költséges szállítás miatt, az aranynál is drágábbak voltak mire az európai asztalokra kerültek. Mi sem bizonyítja jobban a fűszerek népszerűségét, hogy Kolombusz Kristóf nem Amerikát, hanem egy új Indiába vezető "fűszer-utat" kívánt felfedezni. A fűszerek tehát, nem csak a gasztronómia, hanem a világtörténelem alakításában is részt követeltek maguknak.
A fűszerek igazi hazája India, ott használják a legtöbb és legerősebb fűszereket az ételek készítéséhez.
Tudnunk kell azonban, hogy Európa sem szégyenkezhet fűszernövények tekintetében. Legrégebben használt európai fűszerek a kömény, a kakukkfű, az ánizs és a zsálya, melyeket a magyar konyha is előszeretettel használ.
Mi magyarok igazán magunkénak érezzük a fűszerpaprikát, mint ősi fűszerünket, ám ennek az egyik "legmagyarabb" kincsünknek a génközpontja igazából Indiába tehető. Megjelenése előtt az Európában őshonos növények helyettesítették a fűszerpolcokon. Fűszerekről beszélvén megkerülhetetlen, hogy a sóról ne ejtsünk néhány szót.
A sófelhasználás, így a sótermelés is, a régidőkre nyúlik vissza.
Több régészeti lelet utal arra, hogy a keleti népek 8-10 ezer éve, a nyugat-európai népek 3-4 ezer éve termelnek sót. Még a középkorban is oly nagy gazdasági jelentősége volt a sónak, hogy nehezebb időkben akár fizetőeszközként is használták.
Ételeink és életünk nélkülözhetetlen kelléke, az egyetlen ásványi eredetű ízesítőnk.

Az Krisztus utáni 8.-9. században bencés szerzetesek az Alpokon keresztül Nyugat- és Közép-Európába is elhozták a fűszereket és zöldfűszereket.

A 12. században az aromás- és gyógynövények termesztése terén rendkívül fontos szerepet játszott Hildegard von Bingen apátnő, miután a görögöktől és rómaiaktól származó hagyományos tudást a népgyógyászattal ötvözte, s ezáltal többek számára is elérhetővé tette azt.

A 13. században a velencei kereskedő, Marco Polo lett az első európai, aki utazásai során megismerte a szerecsendiót és a szegfűszeget, és a malabári partok mentén borsra, gyömbérre és fahéjra bukkant.
Ekkoriban a fűszerek olyan értékesek voltak, mint az arany.
A 15. század végén Kolumbusz Kristófnak nem sikerült megtalálnia a híres indiai fűszereket az amerikai földrészen (melyet Indiának hitt). A hajó orvosa, Diego Chanca azonban magával hozta a csípős chilipaprikát Európába.
Miközben Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát, a portugál felfedező Vasco da Gama 1498-ban Kalkuttába hajózott, megtörve ezzel az oszmánok kereskedelmi monopóliumát.
Amint az Indiába vezető tengeri út ismertté vált, a velenceiek monopóliumának végleg befellegzett.

 

A 16. század elején Hernán Cortés kakaóbabot hozott vissza Amerikából, ahol azt is felfedezte, hogy Mexikóban vaníliarudakat használtak a kakaó ízesítésére.
A portugálok ez idő tájt akár a fűszerültetvények megsemmisítéséig is elmentek, hogy magasan tartsák a fűszerek árát.
A 16. század végén a portugálok elkezdték megkérdőjelezni a fűszerkereskedelem feletti spanyol és holland egyeduralmat. II. Fülöp király nevében Francisco Hernandez de Toledo Mexikóba utazott, ahol egy különleges borsfajtára lelt, melyet „piper tabasci"-nak nevezett el a mexikói Tabasco tartományról. Így érkezett Európába a szegfűbors.

A 17. század elején a hollandok sikeresen átvették Portugáliától a fűszerkereskedelem irányítását.
Monopóliumukat szigorúan és könyörtelenül védték.
Ceylonon törvénybe iktatták a fahéj- és szerecsendiófák szabályozott ültetését, melynek megszegéséért halálbüntetés járt. A britek azonban rövid időn belül megszilárdították uralmukat Indiában, és nekiláttak a következő fűszermonopólium kiépítésének.
1770-ben Pierre Poivre, Mauritius francia kormányzója szerecsendiófákat hozatott el a Maluku-szigetekről (egy indonéz szigetcsoport) a monopólium megtöréséhez.
Ezzel egyidejűleg a franciáknak a szegfűszeg termesztését is sikerült kiterjeszteniük más szigetekre. A világtermelés ezután rohamosan fellendült.
Az egyszerűbb kereskedelemnek és folyamatosan javuló szállítási körülményeknek köszönhetően a fűszerek ára csökkeni kezdett, ám ezzel együtt jelentőségük is.